Túl vagyunk az esti vígasztalhatatlan
sírások korszakán. Akkor már megtapasztaltam, hogy a meghallgatás, ha
sikerül, tényleg segít, utána a baba kisimult, vagy alszik egy jót.
Sok-sok békés nap következett, aztán egy ideje újra vannak ezek a
sírások, amikor semmi de semmi nem segít és gyanús, hogy itt bizony
meghallgatás kell. Már nem este, inkább délelőtt, vagy kora délután.
Szopizik, majd egyszercsak kezdődik az éktelen ordítás. Olyan hangos,
hogy szinte már fáj. Először persze arra gondolok, hogy vajon elfogyott
a tej? Vagy éppen túlságosan jön még? Nem, egyik sem. Megpróbálom
visszatenni, de pár másodperc után ugyanaz az ordítás. Gondolkodom, hogy
mégis mi baja lehet, az első alkalmak egyikén komolyan felmerült, hogy
talán orvoshoz kéne vinni, mintha fájna valamije. De nem, mert
viszonylag rövid idő alatt megnyugodott, és semmi jele nem volt, hogy
bármi baja lenne. Szóval marad a meghallgatás. Fogom az ölemben, és arra
gondolok, hogy most valami nagyon nehéz neked. Keresem a tekintetét,
ami nem könnyű egy ordító babánál, de ha sikerül, akkor látom, hogy
igen, most ez kell. Van, hogy nálam is eltörik a mécses. Aztán picit
megnyugszik, keresi a cicit, odaadom, és szinte azonnal elalszik, jó
sokat, 3 órákat alszik egy ilyen meghallgatás után. Amúgy annyira nem
jellemző ez, gyakoriak a félórás minialvások. Nem tudom, mi a
feldolgoznivalója ilyenkor. Talán egyszerűen csak tágul a világ, egyre
több az információ. Vagy a szopizással kapcsolatos, amikor nekem még
nagyon fájt, és talán korábban elvettem tőle a cicit, mint ahogy ő
szerette volna. Jó lenne tudni, de ez igazából mindegy is, a
meghallgatás hatékonyságát nem befolyásolja. Amit még kipróbálok:
szopizás közben csak rá figyelek. Csábító ilyenkor olvasgatni, leveleket
intézni, de úgy döntöttem, hogy ezt most nem csinálom, csak rá
koncentrálok. Ő nem, nézelődik, vagy becsukja a szemét (ez mindig is így
volt), de én akkor is. (Kivéve ha látom a középsőn, hogy nagyon rosszul
esik neki, hogy kimarad valamiből, akkor neki is igyekszem osztani a
figyelmemből.)
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése